A német nyelvterületen szinte ismeretlen kiváló olasz író, Eugenio Corti „Il Cavallo rosso” (A piros ló) 1983-ban megjelent ezeroldalas könyvében Olaszországnak a II. világháborútól a zsinatig tartó átalakulását tárta fel. A megvesztegethetetlen megfigyelő és megtéveszthetetlen katolikus író remekművében például feltárta az összefüggéseket a jó János „pápa” és Hruscsov lánya és veje között létrejött találkozás és az ezen eseményt szorosan követő választások során a kommunista párt javára nyert hárommillió plusz szavazat között.

XXIII. János pontifikátusa objektív szemszögből vizsgálva annyi mindent elpusztított, hogy egy hívő katolikust, aki a jó és rossz gyümölcsök kritériumát ismeri, a szentté avatása csak összezavarhatja. Gyakran idézik Siri bíboros azon kijelentését, miszerint az Egyháznak 50 évre lesz szüksége, hogy ezen ember tévútjait kiheverje. Hogy Siri bíborosnak nem volt igaza, nos, ezt ma már egészen biztosan ki lehet mondani. Hacsak nem történik valami csoda, mikorra ez a cikk megjelenik ent meg az interneten] VI. Pált szintén boldoggá avatták már. Hogy miért kell elődjének egyik legbizalmasabb munkatársát és végül utódát a pápai trónon boldoggá avatni, rejtély. Még leginkább az a valószínű, hogy a Vatikánnak szüksége van egy legitimációra az ú. n. „liturgia reform” számára (amit VI. Pál 1969-ben promulgált, amelynek azonban első kiadását egy nyílt eretnekség miatt be kellett zúzni). Ez a reform ugyan mindazok számára, akiknek még van szemük a látásra, időközben egy tökéletes katasztrófának bizonyult, de a Vatikán modernistái számára nélkülözhetetlen eredmény.
A nemrégen elhunyt olasz pap, Don Luigi Villa írásai (PAUL VI beatified? és PAUL VI The Pope Who Changed the Church) egy ideig feltartoztathatták e reform kigondolójának és végrehajtójának boldoggá avatását. Tudomásom szerint Don Villa adatait senki nem cáfolta meg eddig.

Jószándékú, de a szükséges intelligenciával nem rendelkező katolikusok úgy vélik, hogy Montinit a Humanae vitae enciklika miatt avatják boldoggá. Ez természetesen ostobaság, már csak azért is, hiszen ami ebben az enciklikában katolikus, az XI. Pius Casti connubbi enciklikájának ismétlése.
Vagy egy pápát csak azért boldoggá lehet avatni, mert egyetlen pontban a katolikus tanítást képviselte? Ha igen, akkor Montinival kapcsolatban csak a szúnyogot nézik, miközben az elefántot nem akarják látni, vagyis számtalan intézkedésének, kijelentésének egész zavaros minőségét. Nem veszik észre a zsinati dokumentumok szörnyű, hitet pusztító kétértelműségét? Amiért a pápát igenis személyében kell felelőssé vonni! Nem csoda, hogy Montini pápa utolsó éveiben készült felvételek egy magával meghasonlott ember képét mutatják.
VI. Pál túlságosan is tipikus modernista volt, aki optimizmusában a gonosz realitását kirívóan alábecsülte, és azt hitte, hogy „dialógussal” mindent el lehet érni zes utóda és most Bergoglio teszi: ez a boldoggá avatás oka – Montini boldoggá avatása ennek a módszernek a boldoggá avatása]. Ezt a dialógust kizárólag az aggódó katolikusokkal szemben tagadta meg, de nagyvonalúan alkalmazta mindazokkal, akik az Egyház esküdt ellenségei voltak. Montini elfogadhatatlanul barátságosan fogadta a kommunista diktátorokat és forradalmárokat, akiknek kezéhez vér tapadt. Miközben azokkal a keresztény államférfiakkal, akik heroikus küzdelemben vetették vissza a kommunista fenyegetést, feltűnően nyers modorban bánt, mindenekelőtt Francisco Franco tábornokkal és Antonio Oliveira de Salazar elnökkel. Ennek a pápai politikának volt az eredménye a marxizmus masszív beáramlása az Egyházba és a nyugati társadalmakba.

Oroszország tehát tévedéseit – ahogy a Fatimai Boldogasszony megmondta – az egész világra és benne láthatóan az Egyház központjáig elterjesztette. Ezt tagadni, értelmetlen lenne.

Végül mindezek alátámasztására álljon itt egy meglepő illusztráció:
A magyar ex-jezsuita, Nagy Töhötöm, aki aposztata lett, akit visszahelyeztek a laikus állapotba, és akit Buenos Airesben fel a szabadkőművesek közé, rendkívül érdekes (magyarul is megjelent) önéletrajzában „Jezsuiták és a szabadkőművesek” (‚JESUITAS Y MASONES‘, Buenos Aires, 1963) többek között ezeket írja:
„Nagy tisztelettel szeretnék a II. Vatikáni Zsinatra utalni, melynél a legkülönbözőbb konfessziók küldötteit megtaláljuk; és ez a »katolikus vallás tisztaságának« a legkisebb kárt nem okozza. Benedek pápa ha adhatta volna ki a szabadkőművesek elleni bulláját, ha egy csoda folytán olvashatta volna XXIII. János Pacem is terris enciklikáját; sőt, ha csak a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait láthatta volna, melyek minden katolikust arra szólítanak fel, hogy »jobban értekezzenek a protestánsokkal és minden alkalmas eszközt ragadjanak meg, hogy az akadályokat ledönthessék, mely a keresztények egységének útját elzárják«. Ezek a dokumentumok aláhúzzák, hogy a vallásszabadság egy Istentől adott jog, és hogy minden embernek meg kell adni a szabadságot, hogy a tudása és lelkiismerete szerinti vallást válassza és gyakorolja. Mérhetetlen különbség van XIV. Benedek és VI. Pál világa között. Az első éppen azért átkozta el a szabadkőműveseket, amire a második a világ katolikusait bátorítja.”
„A legtöbben k tagjai] VI. Pálba vetett bizalmukat fejezték ki, és mindenki elismerte XXIII. Jánost, mint a legközelebbi múlt legelismertebb szándékú emberét.”

Ha Nagy Töhötöm hitehagyott jezsuita nem szélhámos, hanem az igazat írja, akkor egy további okunk van arra, hogy a zsinati „pápák” oltárra emelését nagy ellenérzéssel fogadjuk.

Wolfram Schrems egy korábbi cikke itt olvasható: Fatima és a hivatalos vatikáni politika

(A fotón Nagy Töhötöm 1935-ben)

(forrás: www.katholisches.info – 2014. október 19.)
http://katolikus-honlap.hu/1402/montini-schrems.htm