A szenvedés szeretetté, a kereszt pedig a szeretet útjává válhat…
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” „Jézus, szabadíts meg minket, tehetetlen bűnösöket, ellenségeidtől.”
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Az Egyház nagypéntekre és húsvétra vonatkozó hitének valószínűleg az a legrégibb ránk maradt megfogalmazása, amelyet Szent Pál jegyzett föl az 1Kor 15,3-5-ben: ,,Krisztus meghalt bűneinkért az írások szerint, eltemették és föltámadt a harmadik napon az írások szerint, megjelent Kéfásnak majd a tizenkettônek...'' Ezt a mondatot nem maga Pál fogalmazta, hanem közismert s közhasználatban levô hitvallási formulaként idézte. Érdemes megfigyelnünk, hogy az események rögzítéséhez (,,meghalt, eltemették, föltámadt, megjelent'') már itt hozzákapcsolódott azok teológiai értelmezése is, mégpedig legszembeszökôbben két határozóval: az egyik a bűneinkért szó, amely Jézus halálának céljára, illetôleg eredményére utal, arra, hogy Jézus halálával megváltott minket a bűnbôl. A másik az ,,az írások szerint'' szókapcsolat, amely viszont azt tanúsítja, hogy ami Jézussal történt, az nem Isten szándékainak összeomlását, nem Isten vereségét jelenti, hanem épp ellenkezôleg azoknak végsô, váratlan beteljesedését. Ez az utóbbi gondolat az apostoli Egyház számára legalább olyan fontos volt, mint az elôbbi. Az Apostolok cselekedeteiben olvasható prédikációk, amelyekben valószínűleg az ôsegyház igehirdetésének történeti szempontból is megbízható emlékei maradtak ránk, a ,,bűneinkért'' gondolatot még nem juttatják érvényre, de azt hangsúlyozzák, hogy Jézus ,,Isten elôretudásának pontosan kicövekelt tervei szerint'' került azoknak kezébe, akik aztán halálra adták (2,23). ,,Isten elôre meghirdette minden prófétájának szája által, hogy az ô Krisztusa szenvedni fog, s (ezt a szándékát) így be is teljesítette'' (3,18).
Ha erre gondolunk, jobban megértjük, miért van olyan sok ószövetségi idézet és utalás a szenvedéstörténetben, vagyis az evangéliumoknak azokban a szakaszaiban, amelyek Jézus elfogatását, kihallgatását, meghurcoltatását és megfeszíttetését beszélik el. Ezeket az idézeteket mi, huszadik századi olvasók sokszor csak terhes díszítô elemnek látjuk. Pedig a mai költô is távlatokat tud nyitni verse mögé hasonló idézet- s utalás-sorozattal. Olvassuk például Babits versét, A könnytelenek könnyeit: Szakadjatok ki, bús szavak! Sem élet, sem halál: egy ôrült nemzet eleven megnyílt sírjában áll.
Már a versforma is a Szózatot idézi, de a tizenhét szakaszos költemény fontos szavakkal, szókapcsolatokkal újra és újra valóságosan ráfut Vörösmarty szövegére. S ez nem fölösleges dísz, ünnepélyesség, hanem Babits legfôbb költôi mondanivalójának kifejezôje. Ilyesféle a helyzet a szenvedéstörténet (s általában a Biblia) idézeteivel, utalásaival kapcsolatban is.
Sôt a szenvedéstörténetben nemegyszer egyenest az látszik valószínűnek, hogy nem az idézeteket ,,hordták rá'' díszítô-értelmezô elemként egy már korábban meglevô passió-történetre, hanem megfordítva. Elôbb lehetett egy idézetgyűjtemény, amely egyszerűen fölsorolta az Ószövetségnek a szenvedô igazra, Isten-emberére vonatkozó néhány passzusát, s ezeket nem Jézus szenvedésének egyik vagy másik mozzanatára vonatkoztatta, hanem általában kijelentette róluk, hogy a nagycsütörtök estétôl nagypéntek délutánig tartó eseménysorban beteljesedtek. Csak késôbb építették föl a mai, folyamatos elbeszéléssé kerekedô passió-történetet; talán nem is mindig tényleges történeti emlékek alapján, hanem inkább ezeknek az idézeteknek sorozatából. Jézus szenvedését és halálát nem közvetlenül, hanem ezeknek az ószövetségi idézeteknek tükrében akarta át- meg átelmélkedni az apostoli Egyház, mert fôként az érdekelte, hogy mi történt nagypénteken, nem az, hogy hogyan játszódtak le ennek a világot fordító napnak eseményei.
A szenvedô igazról szól például a 27. zsoltár, s így kezdôdik: ,,Világosságom és üdvösségem az Úr, kitôl félnék? Életem oltalmazója, kitôl rettegnék? Ha rámtörnek a gonoszok, hogy elveszítsenek, elleneim és ellenségeim megtántorodnak és a földre zuhannak. És ha hadsereg áll is velem szemben, szívem akkor sem remeg. Ha harcra kelnek ellenem, akkor is bizakodom.'' A 35. zsoltár elsô sorai pedig így hangzanak: ,,Szállj perbe, Uram, azokkal, akik velem vitáznak, gyôzd le azokat, akik ellenem harcolnak. Ragadj fegyvert és pajzsot, kelj föl védelmemre. Vess lándzsát és dárdát üldözôim ellen. Mondd lelkemnek:
Én vagyok üdvösséged! Vesszenek dicstelenül, akik életemre törnek, hátráljanak meg szégyenletesen, akik gonoszat forralnak ellenem.'' Ez a két zsoltárrészlet bizonyosan hatott annak a jelenetnek megfogalmazására, amelyben János Jézus elfogatását ábrázolja (18,1-9). Ha ezt összevetjük a szinoptikusoknál olvasható megfelelôjével, egyszeriben sajátos eltérésekre leszünk figyelmesek. Jánosnál ez a jelenet monumentálissá vált: Jézus ellen rómaiakból és zsidókból álló valóságos kis hadsereg vonul ki, amelynek Júdás nem is kalauza, hanem már-már vezére. Megérkezésükkor Jézus magához ragadja a kezdeményezést. Elôbb kérdez, aztán kinyilatkoztatja magát: ,,Én vagyok.'' Ez a bemutatkozás sokkal súlyosabb, mint gondolnánk: egész a Jahve névig villan, ô az ,,Aki Van''. S hogy valóban, arról az kezeskedik, hogy ez a bemutatkozó, kinyilatkoztató formula újra meg újra elôfordul a negyedik evangéliumban -- központban a 13,19-cel, amelyben a lábmosás után jelenti ki Jézus apostolainak: ,,Elôre megmondom, mielôtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy Én Vagyok.'' Magában az elfogatási jelenetben még egyszerű jelentkezésnek is tarthatnánk azt, amit Jézus kimond. De az ellene fölvonulók épp ennek a szónak hallatára ,,meghátráltak és a földre rogytak'', akárcsak a szorongatott igaz ellenségei a két idézett zsoltárrészben. Jézus most el is mehetne, de inkább ismétli a kérdést, a kijelentést, s fölszólítja a fegyvereseket, hogy ôt magát fogják el, de övéit engedjék szabadon. Ha azt gondolnánk, hogy a negyedik evangélium szerzôje ennek a jelenetnek megrajzolásakor mintegy helyesbíti a szinoptikusok beszámolóját, mondjuk, saját, pontosabb emlékei alapján, akkor aligha járnánk helyes nyomon. Épp az ószövetségi utalás árulja el, hogy János egyszerűen más vonatkozásrendszerbe állította be ezt a jelenetet, mint a szinoptikusok. Az isteni fönségben megnyilatkozó Üdvözítôvel szinte az egész hitetlen Kozmoszt állította szembe, azért volt szüksége a rómaiakra is. Ebben a képben aztán nincs helye a vérrel verejtékezô magányos órák vergôdô imádságának, amely mögött -- a szinoptikusoknál -- sajátos ószövetségi háttér áll: ,,Halálosan szomorú a lelkem'' (Mk 14,34 vö.: Zsolt 42,6 és Jón 4,9 a görögben: ,,jogosan szomorkodom mind a halálig''). Júdás csókjáról nem eshetik szó, hiszen Jézust nem kell keresni, egyértelműen kiválik apostolai közül. Elôkerül azonban itt is Simon Péter kardja, s egészen váratlanul a hozzá intézett figyelmeztetésben elôkerül a kehely-metafora is: ,,Tedd hüvelyébe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?''
(18,11).
Ha megkérdeznék, hogy a két elfogatási jelenet közül melyik állhat közelebb a történelmi valósághoz, habozás nélkül a szinoptikusokéra szavaznánk. De valójában ez a kérdés nem egészen indokolt, s ez az ,,értékelés'' meglehetôsen félrevezetô. Az evangélisták itt sem arra törekedtek, hogy részleteiben megbízható beszámolót szerkesszenek a nagycsütörtök este eseményeirôl, hanem egyszerűen azt akarták szemünk elé állítani, hogy Jézus szenvedéstörténetében -- egészben véve -- azok az ószövetségi jövendölések teljesedtek be, amelyek a szenvedô igazról, Isten- emberérôl szólnak. Illetôleg még pontosabban: hogy Jézus szenvedése beleillik ezeknek a ,,passióknak'' sorába, beteljesedett benne az a ,,vonal'', amelyet maga az Ószövetség nem is föltétlenül tekintett prófetikus jellegűnek, s nem vonatkoztatott a Messiásra. János ért ahhoz, hogy már a szenvedés eseményein is átcsillantsa a megdicsôülés diadalfényét. Ezt teszi az elôbb elemzett elfogatási jelenetben is. Ez az ábrázolás aligha felel meg a történelmi valóságnak, de mégsem indokolatlan, hiszen a passióra húsvét következett, s ez a ,,diadalfény'' a húsvét ragyogásának elôvételezôje. Aki nem a részletek igazságát keresi, hanem az egészét, az megteheti, hogy már a Getszemániban úgy állítsa elénk Jézust, mint aki gyôzelmi útra indul. Miért érdemes mindezt tudnunk s újra meg újra meggondolnunk a szenvedéstörténet olvasása közben? Ma megszoktuk a direkt ábrázolást, a sajtó, a televízió, vagy akár a képzôművészet, a film meg az irodalom dokumentatív pontossággal szembesít az emberi fájdalommal, megaláztatással. A Szentírás nem erre törekszik. Nem mintha elborzadna a látványtól, vagy meg akarná kerülni a témát. Amint a misében megcsodálja Pilinszky János ,,a papok csillagmozgását, a ministránsok gyerekes fegyelmét... és a szépen hímzett ruhákat'', s azt mondja, hogy ,,a világnak talán legvéresebb drámáját egyedül ezzel a tiszta ellentmondással lehetséges fölidézni'', ugyanúgy a szenvedéstörténet is áttételekkel dolgozik, tiszteletbôl az esemény s az emberi szív fölfogó képessége iránt. A szenvedéstörténetet nem egyszeri, ,,szívszakasztó'' olvasmánynak szánták, hanem a hívô ember s az Egyház életét végigkísérô olvasnivalónak, amely épp tartózkodásában alkalmas arra, hogy akár naponta elôvegyük.
Az sem érdektelen, hogy ez az elbeszélésmód eltéphetetlenül beleszövi Jézus szenvedéstörténetét az emberiség szenvedéstörténetébe. Emlékeztet arra, hogy Jézus a mi sebeinktôl sebesült, a mi halálunkat, keresztünket vállalta. Hiszen szenvedését, halálát olyan szavakkal lehet elmondani, amelyek eredetileg emberek kínjának, halálának elmondására szolgáltak. Nemcsak értünk halt meg, hanem velünk is, s ezzel a mi kínunkat, megtöretésünket is a megváltás eszközévé tette.
Ha erre gondolunk, jobban megértjük, miért van olyan sok ószövetségi idézet és utalás a szenvedéstörténetben, vagyis az evangéliumoknak azokban a szakaszaiban, amelyek Jézus elfogatását, kihallgatását, meghurcoltatását és megfeszíttetését beszélik el. Ezeket az idézeteket mi, huszadik századi olvasók sokszor csak terhes díszítô elemnek látjuk. Pedig a mai költô is távlatokat tud nyitni verse mögé hasonló idézet- s utalás-sorozattal. Olvassuk például Babits versét, A könnytelenek könnyeit: Szakadjatok ki, bús szavak! Sem élet, sem halál: egy ôrült nemzet eleven megnyílt sírjában áll.
Már a versforma is a Szózatot idézi, de a tizenhét szakaszos költemény fontos szavakkal, szókapcsolatokkal újra és újra valóságosan ráfut Vörösmarty szövegére. S ez nem fölösleges dísz, ünnepélyesség, hanem Babits legfôbb költôi mondanivalójának kifejezôje. Ilyesféle a helyzet a szenvedéstörténet (s általában a Biblia) idézeteivel, utalásaival kapcsolatban is.
Sôt a szenvedéstörténetben nemegyszer egyenest az látszik valószínűnek, hogy nem az idézeteket ,,hordták rá'' díszítô-értelmezô elemként egy már korábban meglevô passió-történetre, hanem megfordítva. Elôbb lehetett egy idézetgyűjtemény, amely egyszerűen fölsorolta az Ószövetségnek a szenvedô igazra, Isten-emberére vonatkozó néhány passzusát, s ezeket nem Jézus szenvedésének egyik vagy másik mozzanatára vonatkoztatta, hanem általában kijelentette róluk, hogy a nagycsütörtök estétôl nagypéntek délutánig tartó eseménysorban beteljesedtek. Csak késôbb építették föl a mai, folyamatos elbeszéléssé kerekedô passió-történetet; talán nem is mindig tényleges történeti emlékek alapján, hanem inkább ezeknek az idézeteknek sorozatából. Jézus szenvedését és halálát nem közvetlenül, hanem ezeknek az ószövetségi idézeteknek tükrében akarta át- meg átelmélkedni az apostoli Egyház, mert fôként az érdekelte, hogy mi történt nagypénteken, nem az, hogy hogyan játszódtak le ennek a világot fordító napnak eseményei.
A szenvedô igazról szól például a 27. zsoltár, s így kezdôdik: ,,Világosságom és üdvösségem az Úr, kitôl félnék? Életem oltalmazója, kitôl rettegnék? Ha rámtörnek a gonoszok, hogy elveszítsenek, elleneim és ellenségeim megtántorodnak és a földre zuhannak. És ha hadsereg áll is velem szemben, szívem akkor sem remeg. Ha harcra kelnek ellenem, akkor is bizakodom.'' A 35. zsoltár elsô sorai pedig így hangzanak: ,,Szállj perbe, Uram, azokkal, akik velem vitáznak, gyôzd le azokat, akik ellenem harcolnak. Ragadj fegyvert és pajzsot, kelj föl védelmemre. Vess lándzsát és dárdát üldözôim ellen. Mondd lelkemnek:
Én vagyok üdvösséged! Vesszenek dicstelenül, akik életemre törnek, hátráljanak meg szégyenletesen, akik gonoszat forralnak ellenem.'' Ez a két zsoltárrészlet bizonyosan hatott annak a jelenetnek megfogalmazására, amelyben János Jézus elfogatását ábrázolja (18,1-9). Ha ezt összevetjük a szinoptikusoknál olvasható megfelelôjével, egyszeriben sajátos eltérésekre leszünk figyelmesek. Jánosnál ez a jelenet monumentálissá vált: Jézus ellen rómaiakból és zsidókból álló valóságos kis hadsereg vonul ki, amelynek Júdás nem is kalauza, hanem már-már vezére. Megérkezésükkor Jézus magához ragadja a kezdeményezést. Elôbb kérdez, aztán kinyilatkoztatja magát: ,,Én vagyok.'' Ez a bemutatkozás sokkal súlyosabb, mint gondolnánk: egész a Jahve névig villan, ô az ,,Aki Van''. S hogy valóban, arról az kezeskedik, hogy ez a bemutatkozó, kinyilatkoztató formula újra meg újra elôfordul a negyedik evangéliumban -- központban a 13,19-cel, amelyben a lábmosás után jelenti ki Jézus apostolainak: ,,Elôre megmondom, mielôtt megtörténnék, hogy amikor megtörténik, higgyétek, hogy Én Vagyok.'' Magában az elfogatási jelenetben még egyszerű jelentkezésnek is tarthatnánk azt, amit Jézus kimond. De az ellene fölvonulók épp ennek a szónak hallatára ,,meghátráltak és a földre rogytak'', akárcsak a szorongatott igaz ellenségei a két idézett zsoltárrészben. Jézus most el is mehetne, de inkább ismétli a kérdést, a kijelentést, s fölszólítja a fegyvereseket, hogy ôt magát fogják el, de övéit engedjék szabadon. Ha azt gondolnánk, hogy a negyedik evangélium szerzôje ennek a jelenetnek megrajzolásakor mintegy helyesbíti a szinoptikusok beszámolóját, mondjuk, saját, pontosabb emlékei alapján, akkor aligha járnánk helyes nyomon. Épp az ószövetségi utalás árulja el, hogy János egyszerűen más vonatkozásrendszerbe állította be ezt a jelenetet, mint a szinoptikusok. Az isteni fönségben megnyilatkozó Üdvözítôvel szinte az egész hitetlen Kozmoszt állította szembe, azért volt szüksége a rómaiakra is. Ebben a képben aztán nincs helye a vérrel verejtékezô magányos órák vergôdô imádságának, amely mögött -- a szinoptikusoknál -- sajátos ószövetségi háttér áll: ,,Halálosan szomorú a lelkem'' (Mk 14,34 vö.: Zsolt 42,6 és Jón 4,9 a görögben: ,,jogosan szomorkodom mind a halálig''). Júdás csókjáról nem eshetik szó, hiszen Jézust nem kell keresni, egyértelműen kiválik apostolai közül. Elôkerül azonban itt is Simon Péter kardja, s egészen váratlanul a hozzá intézett figyelmeztetésben elôkerül a kehely-metafora is: ,,Tedd hüvelyébe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?''
(18,11).
Ha megkérdeznék, hogy a két elfogatási jelenet közül melyik állhat közelebb a történelmi valósághoz, habozás nélkül a szinoptikusokéra szavaznánk. De valójában ez a kérdés nem egészen indokolt, s ez az ,,értékelés'' meglehetôsen félrevezetô. Az evangélisták itt sem arra törekedtek, hogy részleteiben megbízható beszámolót szerkesszenek a nagycsütörtök este eseményeirôl, hanem egyszerűen azt akarták szemünk elé állítani, hogy Jézus szenvedéstörténetében -- egészben véve -- azok az ószövetségi jövendölések teljesedtek be, amelyek a szenvedô igazról, Isten- emberérôl szólnak. Illetôleg még pontosabban: hogy Jézus szenvedése beleillik ezeknek a ,,passióknak'' sorába, beteljesedett benne az a ,,vonal'', amelyet maga az Ószövetség nem is föltétlenül tekintett prófetikus jellegűnek, s nem vonatkoztatott a Messiásra. János ért ahhoz, hogy már a szenvedés eseményein is átcsillantsa a megdicsôülés diadalfényét. Ezt teszi az elôbb elemzett elfogatási jelenetben is. Ez az ábrázolás aligha felel meg a történelmi valóságnak, de mégsem indokolatlan, hiszen a passióra húsvét következett, s ez a ,,diadalfény'' a húsvét ragyogásának elôvételezôje. Aki nem a részletek igazságát keresi, hanem az egészét, az megteheti, hogy már a Getszemániban úgy állítsa elénk Jézust, mint aki gyôzelmi útra indul. Miért érdemes mindezt tudnunk s újra meg újra meggondolnunk a szenvedéstörténet olvasása közben? Ma megszoktuk a direkt ábrázolást, a sajtó, a televízió, vagy akár a képzôművészet, a film meg az irodalom dokumentatív pontossággal szembesít az emberi fájdalommal, megaláztatással. A Szentírás nem erre törekszik. Nem mintha elborzadna a látványtól, vagy meg akarná kerülni a témát. Amint a misében megcsodálja Pilinszky János ,,a papok csillagmozgását, a ministránsok gyerekes fegyelmét... és a szépen hímzett ruhákat'', s azt mondja, hogy ,,a világnak talán legvéresebb drámáját egyedül ezzel a tiszta ellentmondással lehetséges fölidézni'', ugyanúgy a szenvedéstörténet is áttételekkel dolgozik, tiszteletbôl az esemény s az emberi szív fölfogó képessége iránt. A szenvedéstörténetet nem egyszeri, ,,szívszakasztó'' olvasmánynak szánták, hanem a hívô ember s az Egyház életét végigkísérô olvasnivalónak, amely épp tartózkodásában alkalmas arra, hogy akár naponta elôvegyük.
Az sem érdektelen, hogy ez az elbeszélésmód eltéphetetlenül beleszövi Jézus szenvedéstörténetét az emberiség szenvedéstörténetébe. Emlékeztet arra, hogy Jézus a mi sebeinktôl sebesült, a mi halálunkat, keresztünket vállalta. Hiszen szenvedését, halálát olyan szavakkal lehet elmondani, amelyek eredetileg emberek kínjának, halálának elmondására szolgáltak. Nemcsak értünk halt meg, hanem velünk is, s ezzel a mi kínunkat, megtöretésünket is a megváltás eszközévé tette.
(Jelenits István: Betű és lélek)
A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Weblap látogatottság számláló:
Mai: 55
Tegnapi: 55
Heti: 319
Havi: 2 234
Össz.: 477 427
Látogatottság növelés
Mai: 55
Tegnapi: 55
Heti: 319
Havi: 2 234
Össz.: 477 427
Látogatottság növelés
A szenvedés szeretetté, a kereszt pedig a szeretet útjává válhat… - © 2008 - 2024 - nyomaban.hupont.hu