Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt a maga korában. Amikor közölték vele a hírt, hogy érdemeit a világi hatóság is méltányolja és rövidesen a becsületrend lovagjává avatják, s megkapja a vele járó keresztet is, a következőket mondta: "A kereszttel jár valami fizetség?... Jelent ez pénzt is a szegényeimnek?" - Amikor megtudta, hogy ez csak tiszteletbeli kitüntetés, kissé csalódottan így válaszolt: "Ha ez így van és a szegények mit sem várhatnak ettől, kérem, mondják meg a császárnak, hogy nem vehetem hasznát."
Rendkívüli gyöngédséget érzett a vak Bichu anyó iránt, aki az ars-i templom közelében lakott. Szívesen adott alamizsnát neki, - azért is, mert az nem ismerte fel az adakozót. Csöndesen közeledett hozzá, pénzt vagy élelmiszert tett a kosarába és szó nélkül továbbállt. A derék asszony azt hitte, hogy valamelyik szomszédnője adta az alamizsnát, s így mindig azoknak hálálkodott: Köszönöm kedvesem.
Vianney élő példája volt annak, hogy a szentéletű emberek sem állnak távol a valóságos élettől, - s hogy humoruk is lehet. A következő két kis történet ezt igazolja. - Blanchon plébánost, aki jó barátja volt Vianney-nek, jól táplált, testes embernek ismerték. Egy alkalommal így szólt az ars-i plébánosnak: "Számítok önre, hogy könnyen az égbe jussak... Amikor a mennybe megy, majd a reverendájába kapaszkodom." A Szent kedves, hamiskás mosollyal így válaszolt: "Barátom, őrizkedjék ettől. A mennyország kapuja igen keskeny, mindketten az ajtó előtt rekedhetünk."
Egy ugyancsak kövér asszonyságot szintén a mennyországba való jutás módja érdekelte. Amikor efelől érdeklődött az ars-i plébánostól, az így válaszolt: "Lányom, tartson három nagyböjtöt."
"Sehol, még a Vatikánban sem várakozom" - mondta egy előkelő hölgy, aki azt hitte, hogy valóságos és vélt rangja elégséges lesz arra, hogy a plébános soron kívül meggyóntassa. "Ó, a szegény ars-i plébános előtt - tette hozzá csöndesen - mégis várakoznia kell!"
Egy nyári délelőtt Vianney Szent János nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben egy szegény ember igyekezett a templomba bejutni. A plébános észrevette a mankókon járó, idős koldust. Azonnal fölkelt, s utat törve magának a hallgatók között, a templomba vezette. Minden hely foglalt volt. A Szent nem jött zavarba: saját székére, amelyről katekéziseit szokta tartani, ültette a koldust - ő pedig állva folytatta a tanítást. A jelenlevők és az utókor megítélése szerint is: ez a jelenet az assisi Poverello történetébe is beillene.
(Részletek Trucho: Az ars-i plébános című kötetéből)
Bosco Szent János
Az 1826. év egyik késő őszi estéjén egy pap Castelnuovo d'Asti-ba ment eltévedt és sokáig bolyongott a sötét erdőben. Kínos helyzetéből egy parasztfiú mentette ki, aki szintén Castelnuovo felé igyekezett. Az este meghittségében beszélgetés indult meg közöttük, s a pap rövid időn belül megismerhette a szegénysorsú ifjú egész életét. Boszkó (Bosco) János - így hívták a fiút - a szomszéd faluból jött, ahol az esti missziós beszédet hallgatta.
Azért tud csak este menni a missióba, mert egész nap a teheneket kell őriznie. Tizenegyéves elmúlt (született 1815 aug. 15.) s a Castelnuovo városkával határos kis Becchibe való. Már kilenc éve vesztette el atyját, s azóta özvegy édesanyja vele és két idősebb fiával próbál szűkösen megélni kis gazdaságukon. Rövid ideig járt iskolába is s megtanult írni-olvasni. Ennek nagy hasznát veszi: legeltetés közben sokat olvashat olvasókönyvéből s még szép részeket is tanulhat a „Divina Commediá”-ból és a „Fölszabadított Jeruzsálem”-ből.
A papot meglepte a fiúnak szegénysége mellett is nagy tisztelettudása és főleg értelmes feleletei. Csodálkozása meg nem ismert határt, amikor hallotta, milyen nagyszerű emlékező tehetsege van: megjegyzi a prédikációkat: rengeteg kis elbeszélést tud falusi kortársai szórakoztatására s szépen szaval Dantéból és Torquato Tassóból.
A tehetséges fiú ennek a találkozásnak köszönhette, hogy pap lehetett. A castelnuovai káplán t. i. ugyanazt tette vele, amit ő később közel félszázadon át annyi sok derék, de szegény ifjúval tett: nagy szeretettel fölkarolta s tanítani, majd taníttatni kezdte. János nemsokára búcsút mondott falusi barátainak, akiknek ügyes tornamutatványaival és lebilincselő előadásaival annyi kellemes percet szerzett, s latin iskolába kezdett járni. Előtanulmányait Castelnuovóban és Chieriben végezte: utána húszéves korában a chieri érseki szeminárium növendéke lett. Huszonhat éves volt. amikor 1841-ben Torinóban áldozópappá szentelték. Attól kezdve neki is kijárt az olasz papok „Don” (=Úr) megtisztelő címe.
Fölszentelése után sikerült Torinóban maradnia, hogy a papok erkölcstani és szónoki továbbképzését szolgáló Assziszi Szent Ferenc-kollégiumban tanuljon s belekapcsolódjék a lelkipásztori munkába. Akkor lett állandó lelkivezetője a kollégium egyik tanára, Cafasso József (+1860 jún. 23; 1947. június 22-én avatta szentté XII. Pius pápa - megj. F.Z.). A torinói papságnak ez a nagy reformátora „magában egyesítette Szent Alajos, Páli Vince, Borromeo Károly és Ligouri Alfonz erényeit” (Don Bosco), s ezekkel a kiváló tulajdonságaival Jánosnak mindig hűséges barátja, lelkes ihletője, nagy vállalkozásaiban önfeláldozó segítőtársa tudott lenni. De ugyanabban az időben a a fiatal Don Bosco rátalált igazi hivatására is. Börtönlátogatásai alkalmával ti. csakhamar meggyőződött arról, hogy a legtöbb fiatal bűnöző nem esett volna el, ha előzetesen keresztény nevelésben lett volna része. S egy eset mindjárt meg is mutatta neki a módot, hogyan lehet korának új Kalazanci Szent Józsefeként (aug. 27) „az elhagyott ifjúság atyja”. Egy tizenhatéves kőműves inasra bukkant. Az ifjú sem írni, sem olvasni nem tudott, igen hiányosak voltak vallási ismeretei s még nem is járult az első szentáldozásához. Kíméletből nem küldte őt a kis gyerekekhez katekizmusra, hanem egyedül kezdett vele foglalkozni. A találkozás 1841 dec. 8-án történt. Ez a nap volt a Szalézi Szent Ferencről elnevezett „Oratórium" születési napja. A derék iparos fiú már a következő vasárnap másokat is vitt a fiatal paphoz, akik hozzá hasonló helyzetben voltak. Néhány héten belül 30-ra emelkedett a számuk, s mire János háromévi felsőbb tanulmányainak végéhez ért, már kétszáz elhagyatott iparos ifjúnak volt papja, tanítója, barátja és atyja.
A három év eltelte után is együtt maradhatott csapatával. Mint lelkivezető helyezkedett el egy leánynevelő intézetben s szabad idejét fiainak szentelte. Tanította, gyóntatta. támogatta őket, velük imádkozott a templomban, velük játszott a mezőn, gyermek lett a a gyermekek között s nem sokat törődött azzal, hogy áldozatos szeretete miatt sokan bolondnak tartják. Az sem jelentett életében nagyobb zökkenőt, hogy egy szép napon a leányintézet alapítónőjétől a következőket kellett hallania: „Nem engedhetem, hogy felőrölje magát. Ez a sokféle munka árt egészségének és árt intézetemnek. Ezért csak azt tanácsolhatom, hogy vagy az intézetemet, vagy az oratóriumot hagyja el". János természetesen az intézettől vált meg s a legnagyobb nehézségek közt is összetartotta az „Oratórium"-ban tömörült ifjakat. Végre 1846 áprilisában Torino egyik külvárosában sikerült egyesülete számára a semmiből otthont teremtenie. Rövid időn belül 700 ifjú menekülhetett ide a romlás elöl üdülésre, tanulásra és vallási kötelességei végzésére.
Az Oratórium meg áldásosabb működést fejthetett ki, amikor a következő évben konviktussal bővült. Az alapító ötvennyolc éves édesanyja otthagyta legidősebb fiánál a kényelmes nyugalmat s eljött Torinóba főzni, varrni, mosni a szegény jó fiúkra. János pedig nem restellt vizet hordani. burgonyát tisztítani, tüzet gyújtani. Polentát főzni és koldulni. Nappal a gyerekeknek élt, éjjel pedig írta népies és ifjúsági műveit, hogy terjedjen az igazság, s a fiúknak jusson kenyér. Tetteire a kicsiny kis viskókat lassan hatalmas intézetté varázsolta, templommal, műhelyekkel, esti kurzusok számára szánt helyiségekkel. latin iskolával stb. S nagy eredménnyel folyt a nevelés munkája az alapító programja szerint: „Jó polgárokat a földnek, boldog lakókat az égnek". Ennek a munkának a lelke mindig Don Bosco maradt. „Don Bosco - jellemzi egy ismertetője - mindig és mindenütt ott van. Atya, tanító és mester mindenben: a tudományban, a zenében, a művészetben és a különféle iparágakban. Minden iskolában és minden műhelyben ott van. Tanít nyelvtant, latint, görögöt, olaszt. Minden kezébe kerülő hangszeren játszik s tanítja a zenét. Az asztalosok, a cipészek, a szabók közt is ott találjuk. Az asztalnál és az üdülések alkalmával megint csak ő az. aki beszél, vezet, tanít, szórakoztat és örül, hogy gyermeki szeretettel csüngnek az ajkán."
A fölnevelt fiúk közül sokan lettek munkatársai s a torinói Oratóriumot rohamosan követték mások. A megindult nagyarányú munka folytatását intézményesen biztosítani kellett. János tehát Szent Cafasso József tanácsára megszervezte társait s végül 1868-ban megalapította a ma már az egész világon elterjedt és kedvelt szentjéről. Szalézi Szent Ferenc-ről elnevezett Társaságát - a szaléziánusokat - a szegény-sorsú és elhagyatott fiúk nevelésére. Ehhez járult 1874-ben a Segítő Szent Szűzről nevezett nővérek Kongregációja a leányifjúság nevelésére, amelyet Mazzarello Máriával együtt szervezett meg. Ezeket kiegészítettek 1876-ban a Szalézi Munkatársak Egyesülete és a Segítő Boldogasszony Fainak műve a késői hivatásokért.
Don Boszkónak az a nagy jutalom és kegyelem jutott osztályrészül, hogy még életében láthatta törekvéseinek diadalát. Állandóan élvezte a legfőbb egyházi hatóságok bizalmát s a Szavojai uralkodóház megértő támogatását. Sőt még az 1870 utáni egyházellenes kormányzatok is csak tisztelettel és elismeréssel adózhattak működésének. Többször volt része abban a megtiszteltetésben, hogy a legkényesebb kérdésekben közvetített a Szentszék és a piemonti kormány között, s tette ezt mindkét fél teljes megelégedésére. Társulata a rohamos itáliai elterjedés után 1875-ben a nizzai letelepüléssel és az úttörésszámba menő patagóniai missziók kezdetével külföldi hódítóútra indult el. Élete vége felé már 60 szalézi intézet működött világszerte közel 1000 taggal és 130.000 tanítvánnyal.
A nagy vállalkozások sikerének titka teljesen Istenből élő természetfölötti lelkiségében rejlik. Jelszava Szalézi Szent Ferenc fohásza volt: „Da mihi animas, caetera tolle”, lelkeket adj, Uram, s minden mást elvehetsz. Az Úristen a lelkiélet terén a legrendkívülibb kegyelmekkel árasztotta el.
Közbenjárására már életében csodák történtek, gyermekkora óta voltak látomásai, s nem egyszer jövendölte meg intézményének nagyarányú elterjedését. Ezek a jövendölések annyira hihetetleneknek látszottak a legmeghittebb barátai előtt is, hogy megdöbbenésükben Jánost az őrültekházába akarták szállítani. Az Úr 1888 jan. 31-én szólította magához. Torinói temetésén 100.000-nyi tömeg vett részt. XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1934-ben pedig szentté avatta.
Hite, tehetsége, műveltsége, bölcsessége, ifjúságszeretete, szeretetreméltósága, nevelői módszerének páratlan sikere a 19. század legnagyobb nevelői közé emelik. Az Isten országában ennél is nagyobb megtisztelés jut neki osztályrészül: azok közé tartozik, akik nagyon sokakat oktattak az igazságra, azért az Írás szerint csillagként fog tündökölni örökön örökké. (Dán. 12,3.)
Szentlecke. Fil 4,4-9
Evangélium. Mt 18,1-5
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
