Hamarosan, és ez a te "hamarosanod", amikor saját véredban fogsz ázni, én mint Bíró emlékeztetni foglak arra a vérre, amivel akkor szennyezted be kezedet, amikor sokaknak megtiltottad, hogy Szavam, Emlékeztetõjén keresztül kapják meg kegyelmeimet. Olyanok vagytok, mint a rómaiak. Tövissel koronáztok nap mint nap. Ti is azt mondjátok majd amit Pilátus? "Ártatlan vagyok ettõl a vértõl!" És megmossátok illatosított vízben kezeteket? Ti nem akarjátok elfogadni a halál ellenszerét, nem akarjátok elismerni Szavamat, amelyet Szentlelkem által adok napjaitokban...
Lábaimat kötéllel összekötözték és, megparancsolták, hogy menjek keresztemhez. Leányom, hiszen egyáltalán nem tudtam járni, mivel lábaimat összekötözték. Akkor földre dobtak, és hajamnál fogva rángattak keresztemhez. Fájdalmam elviselhetetlen volt. Az ostorozás miatt felrepedezett testemből darabok szakadtak le. Majd meglazították lábam kötelét, és megrugdostak, hogy álljak fel és vegyem vállamra terhemet. Nem láttam, hol a keresztem, mert a fejembe hatoló tövisek vérrel borították el arcomat és szememet. Erre õk maguk állították fel keresztemet, tették a vállamra és löktek a kapuk felé. Leányom, ó milyen nehéz volt a kereszt, amelyet vinnem kellett! Hátulról ostorütésektõl hajtva tapogatóztam a kapuk felé. Igyekeztem az utamat figyelni lecsorduló véremen keresztül, amely szememet égette.
Alig tudtam felállni. A tömeg ezután egészen megvadult, s nem láttam magam körül barátot, senki sem volt ott, hogy megvigasztaljon. Gyötrelmeim fokozódtak, és a földre zuhantam.
Ebbe a Szent Szívbe jöttem el, az én Szentséges Szívem képmásába és hasonlatosságába, hogy Isten-emberré legyek és kövessem lépteit, majd késõbb õ kövesse az enyémeket. Mondottam, hogy õ és én mindent megosztottunk egymással a keresztig. A mi egységünk olyan bensõségesen teljes volt, hogy nem volt szükségünk beszédre, mert csupán Szívünkben érintkeztünk. Távollétemben nem kellett eljuttatnom hozzá szavaimat és gondolataimat. Szentlelkem egyedülálló hatalmában, Szûzi szívében mindenrõl tudott, mivel Isten az övé volt, õ meg Istené.
Félelmükben - hogy még keresztrefeszítésem elõtt meghalok - a katonák megparancsolták egy Simon nevû embernek, hogy vigye keresztemet. Leányom, ez nem a jóság vagy a részvét tette volt, hanem csupán meg akartak õrizni a kereszt számára. [...] Viseld keresztemet, Vassula, értem viseld.
Megengedtem nekik, hogy töviskoronával koronázzanak. Megengedtem nekik, hogy kigúnyoljanak, és Szent Arcomra köpjenek. Akkor éreztem, hogy valaki letörölte az arcomat. Igen, Vassula, tekints Arcomra! Megvígasztal, hogy rám nézel. Mondd meg nekik, hogy olyan kevés kell ahhoz, hogy megvígasztaljanak. Jöjj, dicsõíts szereteteddel! Bárcsak tudnátok, hogy mennyire kész vagyok megbocsátani korszakotok bûneit egyetlen rám vetett kedves tekintetért, egyetlen bûnbánó pillanatért, egyetlen keresõ sóhajért, egy csekély megbánásért! Szent Arcomra vetett egyetlen mosolyért megbocsátom és elfeledem bûneiteket. Még Sebeimmel sem törõdnék, nem látnám bûnötöket és gonoszságotokat. Az egész menny ünnepelne egyetlen bûnbánó pillanatotokra, mert mosolyotok és szeretõ pillantástok oly kedves nekem, mint a tömjén illata, és ezt a bûnbánó pillanatot úgy fogadom, mint új éneket!
Mindenkit szeretek, aki miután elesett, hozzám jön, és bocsánatot kér. Még jobban szeretem õket. Akkor sem utasítom õket vissza, ha akár milliószor vétkeznek. [...] Nem akarom, hogy eless, melletted leszek, hogy felfogjalak. Szeretlek, és meg akarlak menteni az eleséstõl. Nem engedem, hogy elvessz.
Együtérzõ asszonyok léptek elõ a sorokból, hogy feldagadt arcomat lemossák. Hallottam, amint sírtak és keseregtek. Felismertem õket, és így szóltam hozzájuk: "Legyetek áldottak. Vérem le fogja mosni az emberiség minden bûnét. Íme leányaim elérkezett megváltástok ideje."
A föld királyai, nagyjai és hadvezérei, a gazdagok és hatalmasok, az egész nép, a rabszolgák és szabadok a hegyi barlangokba és a sziklák közé rejtõznek. Így kiáltanak a hegyeknek és a szikláknak: "Omoljatok ránk és rejtsetek el a trónon ülõk színe elõl, és a Bárány haragja elõl!"
Szívem részvéttel telik meg nyomorúságod és visszaeséseid miatt. Kérdezem azoktól, akik ezt a kinyilatkoztatást visszautasítják: "Vajon törvényem ellen való, ha most Gondviselésem mai mûveivel mentem meg teremtésemet a pusztulástól?"
A hegyre érve földre löktek. Ruháimat letépték rólam, és meztelenül hagytak ott az emberek szeme láttára. Sebeim újra felszakadtak, és Vérem a földre folyt. A katonák epével kevert borral kínáltak. Visszautasítottam, mert egész belsõm megtelt már a keserûséggel, amellyel ellenségeim itattak... A te ruhád, gyermekem saját véredbe fog roskadni, és ez is azt fogja bizonyítani, hogy tõlem való vagy. Te erre születtél, és beleegyezésed gyönyörûségemre szolgál, mert szenvedésed által sokakat fogok megmenteni.
Elöször csuklóimat szögezték fel gyorsan, és miután a szögekkel a kereszthez rögzítettek, széjjelhúzták megtört tagjaimat, és erõszakkal átfúrták lábamat. Leányom, leányom, mekkora fájdalom! Milyen nagy szenvedés! Milyen kín lelkem számára! Szeretteim elhagytak, Péter, akire Egyházamat alapítottam, megtagadott, úgy mint a többi barátom. Egyedül hagytak, kiszolgáltattak ellenségeimnek. Sírtam, mert lelkem csordultig volt fájdalommal.
A katonák felállították keresztemet, és a gödörbe helyezték. Rátekintettem a tömegre, bár megdagadt szememmel alig láttam. Néztem az embereket. Nem láttam egy barátot sem azok között, akik gúnyoltak. Senki sem volt ott, hogy megvígasztaljon. "Istenem! Istenem! Miért hagytál el engem?" Elhagytak mindazok, akik szerettek.... Tekintetem Anyámra esett. Ránéztem és megszólalt a Szívünk. "Neked adom szeretett gyermekeimet, hogy legyenek a Te gyermekeid is, légy Te az Édesanyjuk."
Én pedig megkeseredtem, és még most is szenvedek a világ sok gonoszsága, a bûnök, a törvénytelenségek és az önzés miatt. Kiáltásom napról napra hangosabb lesz. Egyedül hagytak keresztemen, egyedül, hogy viseljem a világ bûneit vállamon, egyedül hogy szenvedjek, egyedül hogy meghaljak kiontva Véremet, amely beborította az egész világot, és megváltott benneteket szeretett gyermekeim. Ugyanez a kiáltás hallatszik most a Földön a múlt visszhangjaként. Vajon a múlt árnyékában élek? Hiábavaló lett volna áldozatom? Hogy lehet, hogy most nem halljátok kiáltásom a keresztrõl? Miért csukjátok be fületeket, és miért zárkóztok el elõle?
Soha ne veszítsd el bátorságodat! Melletted vagyok. Térj be Jézus Sebeibe, térj be Fájdalmas Szívembe, és érezd fájdalmamat! Érezd mennyire sírok! Sokakhoz elmegyek, megmutatom nekik Szívemet, jeleket adok képmásaim könnyhullatásával. Megjelenek különbözõ helyeken, de gyermekeim szívét vastag kéreg takarja, a hitetlenség kérge. Nevetségessé teszik azokat, akik hisznek. Isten Szava mit sem jelent számukra, Isten felszólításait semmibe veszik, kevés figyelmet szentelnek figyelmeztetéseinknek. Senki sem akar azokra a kinyilatkoztatásokra figyelni, amelyeket maga az Isten ad. A ti korszakotok hite semmivé vált, elsöpörte az összeférhetetlenség, a romlottság, a kegyetlenség és az aljasság. Mennyire fáj Szeplõtelen Szívem! Kezem már nem tudja tovább tartani Isten karját, hogy le ne sújtson rátok.
Az a szándékom, hogy felkeltselek benneteket sírotokból, és saját birtokotokra vezesselek benneteket: az én Szentséges Szívembe!